TÖRTÉNELEM

Anjou-kor (Tringli István) / Zsigmond-kor (Tringli István)

ANJOU-KOR

Harc a trónért és az egyeduralomért

III. Andrással az Árpádok nemzetsége csak fiágon halt ki, a leányági utódok közül elsőként a nápolyi Anjouk jelentették be igényüket a magyar koronára. Ők már III. András trónöröklési jogát sem ismerték el törvényesnek. 1300 augusztusában a dalmáciai Spalatóban szállt partra a tizenkét éves Caroberto, ki apai nagyanyja, Mária révén V. István dédunokája volt. Az országban ekkor még csak a Subicsok, Csák nembéli Ugrin, valamint a szigorúan pápahű esztergomi érsek, Bicskei Gergely állt mellette. Vetélytársai támogatóinál befolyásosabbak voltak az ő külföldi pártfogói. A nápolyi királyság hűbérura, a pápa diplomáciai, míg anyai unokatestvérei, a Habsburg hercegek katonai segítséget nyújtottak neki.
III. András halálhírére 1301 tavaszán az érsek Carobertot Esztergomba vitte, és egy alkalmi koronával megkoronázta. Az ettől kezdve Károly nevet használó király uralkodási éveit innentől számította. A puccsszerű koronázás után visszavonult délvidéki támogatóihoz. Az ország előkelőinek többsége a Pńemysl-dinasztiából származó II. Vencel cseh király szintén Vencel nevű, Károlynál egy évvel fiatalabb fiát választotta királlyá, aki dédanyja, Anna révén IV. Béla ükunokája volt; a koronázás után László néven uralkodott. VIII. Bonifác pápa magyarországi követe Vencel híveinek egy részét Károly mellé állította, aki 1302-ben eredménytelenül ostromolta meg Budát. A Vencel-párti, egyházi tilalom alatt álló budaiak ekkor közösíttették ki saját papjaikkal a pápát.
VIII. Bonifác a két király vitájában, mint egyházi bíró Károly javára ítélte a királyságot, Vencelt eltiltotta a magyar királyi cím használatától. II. Vencel fiát hazavitte Csehországba a koronázási ékszerekkel együtt. I. Károly magyar és kun seregei osztrák és birodalmi német hadakkal együtt sikertelen hadjáratot indítottak ellene. Az apja halála után cseh királlyá lett Vencel 1305-ben lemondott a magyar királyi címről, melyet a koronával együtt a bajor Ottóra ruházott át.
A Wittelsbach-dinasztiából származó Ottó herceg - anyja, Erzsébet révén IV. Béla unokája - 1305-ben a serdülőkorú Károllyal és Vencellel ellentétben 44 éves volt. Csak a tartományurak egy része és az erdélyi szászok álltak mellé, de a püspökök jórészt Károlyt ismerték el. Miután a veszprémi és a csanádi püspök megkoronázta a Csehországból elhozott Szent Koronával, a szembenálló felek egyéves fegyverszünetet kötöttek. Uralma 1307 nyarán omlott össze, mikor Kán László vajda Erdélyben elfogta és a Szent Koronát elvette tőle. Rövid raboskodás után Oroszországon keresztül tért vissza Alsó-Bajorországba, hol a magyar királyi címet haláláig viselte.
Károly hívei csellel bevették Budát, így az ország közepe az Anjou-házbéli király uralma alá került. 1307 októberében a Pest melletti Rákos mezején tartott országgyűlésen a tartományurak nagyobbik része, a főpapok és a köznemesek Károlyt kiáltották ki királyukká. 1308-ban érkezett Magyarországra Gentilis bíboros, a pápa követe. Hogy Károly uralmát elismertesse, eleinte a megegyezést kereste, ha ez nem sikerült, akkor nyúlt a kiközösítéshez. Mivel a törvényes koronázáshoz szükséges Szent Korona Kán Lászlónál volt, 1309-ben egy általa felszentelt koronával másodszor is királlyá koronázták Károlyt, majd 1310-ben a visszaszerzett koronával harmadszor és végérvényesen.
A bíboros tevékenysége sikertelen volt, Károly uralma csak az ország középső sávjára terjedt ki, a főméltóságokat a tartományurak viselték, a királyi hatalom az ő jóakaratuk függvénye volt. Közülük a leghatalmasabbal, Csák Mátéval tört ki először a háborúság, azonban a fő hadszíntér hamar átkerült északkeletre. E vidék urát, Aba Amadé nádort - aki Kassa városát is uralma alá akarta vetni - a kassaiak 1311-ben megölték. Amadé Csák Máté által támogatott fiainak és a városnak a viszálya a következő évben nyílt összecsapássá fajult. A Kassa közelében, Rozgonynál vívott csatát a királyi sereg nyerte meg.
A tartományurak hatalmának alapját magánvagyonuk jelentette, melyet azonban messze túlszárnyalt az elnyert méltóságokkal - az országos tisztségekkel és megyésispánságokkal - járó befolyás és jövedelem. A területükön lévő királyi javakat elfoglalták, a bírói hatalom az ő kezükben volt, a környéken élő nemesek familiárisokként szolgálták őket. Méltóságaikat akkor is viselték, ha a király már mást nevezett ki arra a tisztségre. Többségük régi úri nemzetségből származott, a hatalmat azonban csak szűkebb családjuk gyakorolta. Egy nemzetségen belül gyakori volt, hogy tagjaik különböző oldalon álltak.
A tartományurak nagy része 1314-ben megtagadta az engedelmességet egy Csák Máté elleni hadjárathoz. Károly hűtlennek nyilvánította és tisztségüktől megfosztotta őket, híveiből pedig új embereket nevezett ki helyükre. Székhelyét 1315-ben Budáról a biztonságosabb Temesvárra helyezte, innen irányította a tartományurakkal vívott több éves háborút. A leszámolás egyenként történt, a lázadók ugyanis a legritkább esetben fogtak össze. A módszer az ellenfél várainak megvívása, híveinek meghódoltatása, majd a birtokelkobzás és új tisztségviselő kinevezése volt. Nyílt csatára csak ritkán került sor.
A döntő év 1317 volt, ekkor egyszerre több fronton harcoltak a királyi seregek. Az ellenállás Erdélyben tartott a legtovább, 1321-ben azonban a harcok ott is befejeződtek. Ugyanebben az évben meghalt Csák Máté, akivel szemben a király addig csak csekély sikert tudott elérni, ekkor azonban néhány hónap alatt meghódította tartományát. Ideiglenesen sikerült Szlavóniában és Dalmáciában is rendet teremteni, Horvátországban a Subicsokat megfosztották hatalmuktól. 1323-ban lezárult az ország újraegyesítése. A király visszaköltözött az ország közepére, udvartartását Visegrádon rendezte be.